A gazdi kitalálta, hogy rám férne egy kis nevelés, hogy ne ugráljak sáros tappanccsal a fehér ruhára (meg úgy egyáltalán ne ugrándozzak, mint egy vérnyúl), ne kelljen állandóan keresztül esni rajtam, ha kijönnek az udvarra (dehát az az ÉN udvarom, ott én vagyok az atyaúristen - na mindegy), meg egyébként is.
Ezért aztán egy szép napsütéses délutánon beemelt a kocsi csomagtartójába, és elindultunk. Eleinte nem éreztem magam túl jól, eddig ugyanis csak a szurkálós emberhez mentünk autóval, de ahogy megálltunk és kinyílt az ajtó, azonnal tudtam, hogy ez valami más lesz. Ennek örömére be is mutattam, hogy létjogosultságom van a kiképzésen részt venni, ugyanis a parkolóból a kiképző terep közepéig futottam, mögöttem a kiabáló, pórázt veszettül lobogtató gazdival. De hát ha egyszer annyi kutya volt ott, azonnal oda kellett rohannom! Igaz, egyik-másik acsarkodva fogadott, de legalább a gazdi nem verte el a kis picsukámat, amikor elkapott.
A kiképzés során azonban bemutattam, hogy tudok én okos és engedelmes is lenni.
A bennfentesek persze tudják, hogy kajáért bármit.
Azzal a taktikával mondjuk nem tudok egyetérteni, hogy ha nem vagyok elég motivált, akkor ne kapjak enni. Habár tegnap, mivel a gazdi nagyon elégedett volt velem, kaptam sok-sok finomságot, és a végén még egy szép nagy csontot is. De erről majd máskor.
Legutóbbi beleugatás